Vegyünk részt a döntésekben

Az ember nap mint nap döntések százait, ezreit hozza meg. Ez az élet követelménye. A gyászmunka alatt, ha megtehetjük, érdemes elhalasztani azokat a döntéseket, amelyek a létünk alapjaira vonatkoznak. Ne változtassunk munkahelyet azért, mert részvétlennek éltük meg a kollégák viselkedését. Később megbánhatjuk ezeket a hirtelen, fájdalmunkban hozott döntéseinket. Az elveszített gyermekünkkel kapcsolatos döntésekben azonban feltétlenül vegyünk részt. Ne engedjük, hogy kíméletből távol tartsanak minket a tennivalóktól. Ez az utolsó lehetőség, hogy tehetünk valamit a gyermekünkért, semmiképpen se maradjunk ki belőle. Később vigasztal majd a tudat, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk telt.

Bármekkora is a fájdalmunk, törődnünk kell a környezetünkben élő emberekkel. Előfordul, hogy tapintatból, tehetetlenségből tudatlanságból magunkra hagynak minket, nem ismerik az igényeinket. Segítenünk kell nekik, hogy segíthessenek nekünk. Meg kell mondani a környezetünknek, hogy mire van szükségünk. Ha beszélgetni vágyunk, hívjunk oda valakit, aki képes arra, hogy meghallgasson minket. Ha egyedüllétre vágyunk, mondjuk meg.  Megkönnyítjük az ő helyzetüket is és a magunkét is. Ha hallgatunk, a környezetünk is hallgatni fog. Kapaszkodjunk a körülöttünk élő szeretteinkbe, bízzunk abban, hogy meg fognak tartani minket. Gyakori a családokban, hogy mindenki visszahúzódik, és igy gondolkodik: A család többi tagja is gyászol, miért terheljem őket a saját érzéseimmel? Ez
azonban csapda, hiszen mindenkinek más-más időpontokban jelentkeznek a hasonló igényei, és amit ma az egyik családtag segít a másiknak, azt holnap visszakapja.

Vannak házasságok, amelyek nem élik túl a gyermek elvesztését. Nagyon fontos az egymás felé fordulás, és ugyanilyen fontos az egymástól elfordulás természetességnek tudatosítása.

Előfordul, hogy az önvád mellé társul a másik vádolása is. Hogy úgy érezzük, többet tehetett volna a gyermekünkért. Jobban szerethette volna. Jobban gondoskodhatott volna róla. A házaspároknak ilyenkor sokat kell beszélgetniük. Nem szabad, hogy a gyermekük halála tabu témává váljon közöttük.  Nem baj, ha elhangzanak vádaskodások, nem baj, ha kiderül, ki miben érzi felelősnek magát. A keserűség mellett előjönnek majd a jó emlékek is, előkerül a sok jó és szép, amit megtettek a gyermekükért. Így a nehéz és fájdalmas érzéseket a szép emlékek váltják fel fokozatosan, és a gyermeket ott érzik maguk között.