A gyermek elment, de az ajándék, amit hozott szülei életébe, ott marad

Az életben mindig van választásunk. Amikor a veszteségek legsúlyosabbika ér, akkor is választhatunk. Választhatunk, hogy mit teszünk a gyászunkkal, a veszteségünkkel, fájdalmunkkal. Megéljük-e, elismerjük-e, kifejezzük-e az érzelmeinket, vagy tagadjuk, elhallgatjuk, elfojtjuk azokat.

Felfoghatatlan és érthetetlen, ha egy gyermek meghal- A miértekre a legtöbbször nincs válasz. Soha nem fogjuk elfelejteni a gyermekünket. Nem is kell, nem is lehet elfelejteni. Próbáljuk elfogadni, de igazából ezt sem tudjuk teljesen megtenni. Elfogadni sem lehet, mert elfogadhatatlan. Túlélni lehet. Gyógyulni lehet. Tanulni lehet. Mindig emlékezni fogunk rá, mert a gyász időszaka alatt a hétköznapjainkból a szívünk egy olyan helyére költözik be, ami csak az övé. Az új helyére bennünk, a szívünkben, ahol örökké él. Ott marad a személyiségünkben, mert gazdagodtunk általa. Mert szerethettük, és szeretetet kaptunk tőle, megtanított a feltétlen szeretetre. Köszönet illeti mindenért, amit adni tudott...


"A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdő megremeg,
Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda
Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
Kibontja éjem tájain szelíd virágait."