Saját történetem

Nagy Hanna Eszter emlékére

Úgy döntöttem ez a történet a Tiéd lesz. Csak Neked és Hozzád írom, így csupa nagy betűkkel, mindent ami Rád emlékeztet.
  Itt ülök látod a kis szobámban, miközben megkopott emlékeimet pakolgatom egy rozzant dobozban. Pár fotó. Milyen tüneményesen tudtál mosolyogni... Szinte magadba szippantottad a világot. Látod könnyek szöknek a szemeimbe, pedig nem sírok, hiszen megígértem, hogy nem fogok sírni. De olyan pokolian nehéz… így, Nélküled.

   A cserepeken bekukucskál a napsugár, de már menekül is egy felhő mögé, érzi talán, hogy rossz pillanatot választott, nem vagyok szomorú csak fáj a hiányod, ehhez még egyszerűen hozzá kell szoknom. Olyan vagyok Nélküled, mint egy lemerült elem.
   Maszatos kezemmel megtörlöm az arcom. Hirtelen valami kiesik, a földre hullik, és én hiába kapok utána, ujjaim már csak a levegőt markolják. Előre hajolok, hogy lássam mi az. Az első fényképed. Olyan óvatosan fogom meg, mintha üvegből lenne és gondosan két tenyerembe veszem, nem akarom, hogy bármi bántódása essen. …rejtegettem kis lopott kincsemet, sose tudja meg senki, hogy mégis elcsentem belőled ezt a darabkát, pedig biztosan nem örültek volna, ha tudják. Most mégis boldog vagyok, hogy megtettem, mert látod legalább ennyi megmaradt nekem Belőled. Mennyivel szegényebb is lennék e nélkül a titkos kincsem nélkül. Óvatosan helyezem vissza a fényképek közé, bár egy utolsó simítás még a képre, mely halott… éppen olyan halott, mint…
   Újabb könnycseppek törnek utat maguknak, de én még mindig bizonygatom legbelül, hogy rosszul látod, nem sírok, ezek csupán a boldog emlékezés hordalékai, és azonnal abbahagyom, ígérem, abbahagyom.

  Vajon ha lett volna lehetőség, megtanultál volna akár táncolni? A választ már sosem tudom meg. Amikor ismét felpillantok, porszemek táncolnak előttem, a törött cserepeken beszűrődő napsugár von köréjük aranyló glóriát orromat csiklandozva szállnak odább, miközben szemeimből gyémántgyöngyként gurulnak alá a könnycseppek. Nem akarok sírni, hiszen megígértem, hogy erős leszek, olyan erős, hogy a mosolyom majd elnyomja a szomorúság súlyos pallosát, mely a szívemre siklott azóta a nap óta, mióta elmentél.  Vajon láttad a fényt? Láttad mindazt a szépet melyekről meséltem neked?

   Halkan nyekken az ajtó és egy ismerős máskor talán simogató hang rideg valóságként csap arcul.
- Már megint azokat a képeket forgatod?- nem akarom hallani, nem akarom, hogy elhitesse velem, csupán egy elhalványodott emlékdarab vagy, hogy a létezésed ő már régen elfelejtette. Meleg tenyere most akár a jégcsap érintése, égetően hűvös.- Itt van a férjed neked, hát miért nem élitek a közös életeteket? Miért nem fogod fel, hogy nincs, hogy Ő nem jön vissza!- nem akarom hallani, legszívesebben arcul csapnám, a szavakért melyekről nem akarok tudni, nem akarom, hogy eltűntessen Téged, nem akarom, hogy azt az apró szivárványdarabot is kiűzze belőlem, mely még hozzád köt. Nem veheti el tőlem senki a lelkemben dédelgetett álmot, Rólad. Lendíteném kezem tiltakozásul, de csupán a fejem ingatom bágyatagon. Hiába is a szavak, ha nem érted meg.

A fénytől nem látod a színeket. A sötétségbe dugod a fejed, és azt hiszed, a valóságban lépkedsz. Körbeburkolod magad semmitmondó szavakkal és cselekedetekkel, miközben a lelked vérzik, és senki sincs, aki bekötözze a rajta ejtett sebet. Esetlenül tapogatózol az általad igaznak vélt világban, miközben félsz az álmaidtól, reszketsz a sápadt holddal együtt, ha az éj leszáll, mert akkor ébredsz fel igazán, amikor elalszol. Karcossá szelídültek emlékeim az idő múlásával, de az álmaim éppolyan ragyogóan elevenek, mint egykor. Létezik… csak el kellett engednem.

A számodra üres lapok egy pillanat megrekedt momentumai, mert az én szemeim látnak, nem csak néznek. Nem homályosítják el idegen világok bigott világképei. A tiszta lélek befogadja az ismeretlent és magáévá teszi. A felületes csupán ridegen eltolja magától, és tiltakozva üres lapoknak nézi azokat. Itt volt és mindig is itt lesz. A gyermekem: Édes Angyalom. Szavaim tompán csapódtak vissza a kis szobámban, és értetlen, üres arccal találtam szemben magam. Sosem értheti meg, mit jelentettél számomra és mit jelentesz még ma is, ha lehunyom a szemem, és végigsimogatok a dobozkán, itt a kis szobámban.