Gyermekünk halála

Amikor elveszítjük, akkor azt érezzük, hogy a jövőnket veszítettük el. Az anya és a gyermeke között szimbiotikus kapcsolat van, hiszen ők egyek. A gyermek elvesztésének elsősorban az anya éli meg azt, hogy elveszítette önmagát, vagy önmaga meghatározó darabját. Elveszítette a jövőjét, a jövőjének az értelmét, a fájdalma olyan mély lehet, hogy mindenkitől eltávolodik, elzárkózik. gyakran az egész életét céltalannak érzi és előfordul, hogy ezen az érzésen az sem tudja átsegíteni, hogy vannak élő gyermekei. Az elveszített gyermek fájdalma mindent beboríthat, az anya mintegy fátyolon keresztül, homályosan érzékeli az élők világát. Gyakran foglalkoznak az anyák a halál gondolatával. Nem az öngyilkosság gondolata, hanem a meghalás, a belehalás, az utána halás érzése erős. A gyermek halálának bekövetkeztekor a szülő úgy érzi, nincs gyógyír a fájdalmára, és gyakran gyötrődik azon, hogy miért nem őt ragadta el a halál.

Amikor azt éljük meg, hogy egy darab kiszakadt belőlünk, és soha nem kapjuk vissza, akkor ez olyan, mintha önmagunkat veszítettük volna el. Ha elveszítettük a gyermekünket, kiről fogunk gondoskodni? Ki lesz, mi lesz az életünk értelme? Ha hivő szülő veszíti el a gyermekét, gyakran meginog a hite, értelmetlenné válik. Hogy engedhette ezt Isten?

Ebben az állapotban ösztönösen tagadjuk a halál megtörténtét, mindenhez kötődünk ami az övé volt, vagy rá emlékeztet. Úgy akarunk élni, mintha még létezne, velünk lenne. Nem engedjük átrendezni a szobáját, érintetlenül hagyjuk a tárgyait, ruháját, játékait. Folytatni akarjuk azt a tevékenységet, amit együtt szoktunk csinálni, betartjuk azokat a szokásokat, amelyek az életünkre jellemzőek voltak. Ez a szimbiotikus kapcsolat nem tudatos, nem akarunk szembe nézni a realitásokkal. Azért akarunk magunkra maradni, mert így megtarthatjuk az elszigeteltségünket, és így teljesen befelé fordulhatunk, élhetünk a múlt emlékeinek. Benne élhetünk a múltban, és ha erősen elképzeljük, hogy minden változatlan, akkor nem kell szembesülni a valósággal, a derékba tört életünkkel, a kifosztott álmainkkal.

Melani Klein megfigyelése, hogy a felnőttkori gyászreakciók szorosan összefüggenek a csecsemőkori élményekkel. Az a szorongás, amit a csecsemő az anya elvesztése miatt érez, a szorongásos élmények közül az első és a legjelentősebb. Aki csecsemő korában gondoskodó szeretetet kapott az édesanyjától, akit szerettek, és biztonságban érezhette magát, az felnőtt korában képes a gyászt és a veszteséget jól feldolgozni. A gyász jó feldolgozása azt jelenti, hogy a gyászoló nem éli át a teljes magára maradottságot, mert idealizálja az elvesztett személyt, felerősíti a jó tulajdonságait, és ezek támaszt, vigaszt jelentenek a számára. aki csecsemő korában nem az elfogadó, meleg szeretet kapta az édesanyjától, hanem azt élte át, hogy őt nem szeretik, bántják, elhanyagolják, félelemben tartják, azt felnőttként a gyász állapota a magárahagyatottság, a reménytelenség, a mély szorongás érzése tölti el.

A házasság legnagyobb ajándéka a gyermek, egy emberi lény. A gyermek nem jár, a gyermek ajándék. A fogantatása pillanatától egy személy. A jövőnk hordozója. A szülei szerelmének gyümölcse. Amikor még pocaklakó, és csak álmodhatunk róla, tele vagyunk izgalommal. Amikor már jár, beszél, büszkék vagyunk okos megnyilvánulásaira. Ha elveszítjük , álmaink megtört álmokká válnak, életünk derékba tört életté, hamis reményekké válik.  A fájdalom mértéke rémisztő, a jövő bizonytalansága a teljes talajvesztettség érzését jelentheti.

A gyermek elvesztésénél nem ismerek nagyobb tragédiát. A fájdalmat nem könnyű megélni, de nem szabad elfojtani. Amikor a bánatot elfedik a tennivalók, a napi rutin teendők, akkor  a hárítást gyakoroljuk magas fokon. A gyász azonban fontos mozzanata az életünknek. Aki nem akar, vagy nem tud gyászolni, aki nem engedi magához közel a fájdalom érzését, az megragad a bánatban.