Munkába menekülve a gyász mindent felemésztő érzése elől...

Ezt legtöbbször az apáknál tapasztaljuk. Munkába menekülnek, minden elképzelhető tevékenységet bevállalnak, csak ne kelljen a fájdalommal foglalkozni. Annyira hihetetlen és elfogadhatatlan a halál ténye, akkora ellenállást vált ki, amin nagyon nehéz felülkerekedni.

Viselkedésünk gyakran a kimértség, az érzelemmentesség látszatát kelti. Tudnunk kell azonban, hogy ez csak a védekezés a szenvedés érzése ellen. Nem képesek a fájdalmat teljes egészében átérezni, mert ez elviselhetetlen számukra, és a fásultságba menekülnek.

a gyász elválaszthatatlan a lehangoltságtól, a csökkent munkaképességtől, az ingerlékenységtől, a szomorúságtól. A belső, lelki munkánk annyi energiát emészt föl, hogy a cselekedeteinket csak visszafogottan, félgőzzel tudjuk csinálni. A feladatainkkal gyakran merül fel bennünk a kérdés: Minek is teszem ezt? Mi haszna van az egésznek? Mi értelme van annak, amit csinálok?

a gyászmunka alatt könnyen előfordul, hogy visszahúzódóvá válunk, kerüljük az embereket. Közömbösséget élünk meg, aztán hirtelen erős nyugtalanságot érzünk

El kell tudni fogadni, hogy a gyász időszakában is előfordul, hogy nevetni kell. Nem szabad ezért bűntudatot érezni. A feszültség gyakran nevetésben tör ki. Örülni kell a nevetésnek, ez is a gyógyulást segíti, elviselhetőbbé teszi a fájdalmat. Nagyon fontos, hogy tudjuk, és higgyük el, a heves fájdalom nem állandó, és nem fog örökké tartani. A gyászolás folyamata alatt az érzelmek és a hangulatok sokaságát éljük át, de ahogy az idő halad, az érzéseink erőssége csökkenni fog.