A gyengeség nem bűn, az élet pedig örökre megváltoztat

Nem kell erősnek lennünk. Ez a fájdalom megélésének időszaka, és minden embernek, így nekünk is van jogunk gyengének lenni. Megsebzettek vagyunk, és a sebeinknek időre és ápolásra van szükségük a gyógyuláshoz.

Az életünk soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Elveszítettük lényünk egy részét, végérvényesen elveszítettük. Ez lehetetlenné teszi, hogy az életünk olyan legyen, mint annak előtte. Ha erre törekszünk, ez önmagunk becsapása. Meg kell értenünk, hogy hiába vágyódunk vissza a múltba, a jövőnk nem lehet a múlt újra élése. A jövőnket a múltra támaszkodva, itt a jelenben újra kell építenünk. Ez a gyászmunka.

Ne várjunk túl sokat magunktól ebben az időszakban. A veszteség felforgatja az életünket és átrendezi azt. Gyakran éljük át ebben a helyzetben azt, hogy megváltozik a fontossági sorrend. Ami eddig fontos volt a számunkra, az elveszíti a jelentőségét, és amivel eddig nem sokat törődtünk, az hirtelen különleges jelentőségűvé válik. Barátkozzunk meg ezekkel a változásokkal, fogadjuk el a saját személyiségünk megújulását.

Sokféle hangulatot és sokféle reakciót kell megélnünk, mielőtt el tudnánk fogadni a halál tényét. A döbbenet, amely szinte elkábít, a valószerűtlenség érzése, az elmosódott, ködös érzések a szervezetünk védekezése. Csökkenti a fájdalom erejét, a sokkos állapot álomszerűvé teszi a tudatunk számára a veszteség bekövetkeztét.

Néha megrémülünk, mert nem tudjuk felidézni gyermekünk arcát, hangját. Ez is a szervezetünk védekezése, természetes érzés, ne essünk pánikba, visszatérnek az emlékeink, amint képesek leszünk elviselni a fájdalom mértékét.