Hogyan gyászoljuk el gyermekünket?

 Fontos, hogy a szülő úgy szomorkodhasson, úgy gyászolhasson, ahogyan arra szükség van. A családtagok, a barátok, az ismeretségi kör néha akaratán kívül megnehezíti a gyászolást. Ha azt tapasztalják, hogy a szülő szabad folyást enged a fájdalmának, megrémülnek a bánat mélységétől, és azt hiszik, örökre ebben az állapotban marad a fájdalmában mélyre zuhanó gyászoló.

Pedig ennek éppen az ellenkezője történik. A szabadjára engedett gyász feloldódik. Az a gyász, amelynek gátat vetettek, soha nem ér véget. A környezet megrémül a feltörő, fájdalmas zokogás erejétől. A sírást azonosítják az összeomlással, gyakran félreértik a sírás szerepét, a gyengeséggel, betegséggel azonosítják. Pedig a sírás  csak egy szelep, amelyen keresztül az érzelmi nyomás tud csökkenni. A sírás azt jelenti, hogy merjük vállalni a fájdalmunkat, bánatunkat, a haragunkat. Hogy merjük vállalni a gyógyulásunk útját.

Fogadjuk el, hogy akárhány gyermekünk születik is, soha nem fogja pótolni az elveszítettet. Igaz, hogy egy új terhesség, egy születő élet új reményt ad. De mielőtt gyermeket hoznánk a világra, gyászoljuk meg az elvesztett gyermekünket. Tegyük fel a dörömbölő kérdéseinket. Ennyi jutott neki az életből? És mi ennyit érdemeltünk belőle?

A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka, a pocaklakónk velünk együtt gyászol. Ő már a fájdalommal megterhelve érkezik a világra, hiszen nem önmagáért születik, hanem az elveszett gyermek pótlékaként. Ne tegyük, mert egyik gyermek sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell a világra hoznunk, és önmagáért kell szeretnünk!